Ferenc József-portrék a kiegyezés előtt és után

„1849 augusztus havában újra helyreállt a törvényes uralkodó hatalma; csak ennek a hatalomnak a jelképe hiányzott” – értékelte a szabadságharc leverését Kempen báró, a csendőrség főfelügyelője az önkényuralom időszakában. A szöveg születése épp a „jelkép”, a korona megkerülését ünnepelte, amelyet a szabadságharc végnapjaiban a „rebellis” magyar kormány rejtett el. Ennek célja – ahogy azt ugyancsak a korona előkerülése kapcsán Szemere Bertalan írta naplójában – az volt, hogy az „az osztrák birodalom birtokába ne jusson, és így a törvényesség e jelét a nép előtt fel ne használhassa […] Akkor még mindnyájan azt hittük, hogy a legyőzendett Magyarország legföljebb az 1848 előtti állapotába téretik vissza, és így a fejedelemnek Szent István koronájára szüksége lesz. Volt idő, mikor a korona birtokáért a magyar királyok, ha nem mindent, de sokat, igen sokat képesek valának megtenni. Elmúlt volna ez idő biztosan? […] A históriai jogtérről leléphet-e az ausztriai ház végképpen, s ha nem léphet le, nem a korona annak legmagasb szimbóluma?”

Eduard Kaiser: Ferenc József a magyar koronázási jelvényekkel, 1853 (színezett litográfia)
Eduard Kaiser: Ferenc József a magyar koronázási jelvényekkel, 1853
(színezett litográfia)

A nemzet és a király közötti – az első évtized elnyomása után formálódni kezdő, majd lassan elért – alku a szöveg születéséhez képest még közel másfél évtizedig váratott magára. A tapogatózás megindulásakor pedig a nemzetnek a vártnál, az „1848 előtti állapotnál” sokkal rosszabb pozícióból kellett indulnia. Ennek ellenére azonban – funkciójából adódóan – természetesen az 1867 előtti közel két évtizedben is számos, a császárt Magyarország uralkodójaként ábrázoló alkotás született. Ezeket sok esetben a korszak legjelesebb magyar művészei készítették. „Minden barokkos pompája ellenére sem más, mint egy kiszínezett metszet” – méltatja Szvoboda Dománszky Gabriella művészettörténész az első évtized egyik legreprezentatívabb magyarországi uralkodóportréját, Barabás Miklós 1853-as arcképét. Ez a jellemzés szinte valamennyi olyan portréra igaz, amely ebben az időszakban készült. , ebben az időszakban készült portréra igaz. A különösebb invenció nélkül megfestett alkotások legtöbbször az osztrák emlékanyag egy-egy népszerű ábrázolását követik. Ez azért sem meglepő, mert az eddigi kutatások szerint Ferenc József 1867 előtt nem ült magyar művésznek modellt. A korszak elején a politikai helyzet sem kedvezett a műbecsnek – olykor konkrétan sem. Ujházy Ferenc 1850-ben például körözőlevelének megsemmisítése fejében festette meg a szolnoki megyeháza számára a császár arcképét.

Ferenc József uralkodásának első éveiben nem volt kritérium bármi olyan elem használata, amely a császárt, mint Magyarország urát mutatta volna. Az ábrázolásokon az (osztrák) összbirodalom tartományai (így a tartományi rangra lefokozott, „jogait eljátszott” Magyarország) császára jelenik meg. Az első években természetesen a koronázási jelvények is hiányoztak. Ferenc József ekkor még nem csak meg nem koronázott király volt, de ténylegesen sem volt birtokosa az orsovai mocsárban rejtőző jelvényeknek. Ezek hiánya azonban nem szembeötlő, hiszen az uralkodói jelvények a 19. században nem voltak szükségszerű kiegészítői a reprezentatív királyi portrénak. Nem találkozunk azonban a hagyományosan alkalmazott öltözékkel – a közös hadsereg lovassági csapatnemének magyar hagyományokat őrző, ún. magyar egyenruhájával – sem. Az egységes birodalom császárát megjelenítő ábrázolások között talán Marastoni Jakab 1850-es festménye a legsajátosabb. Ezen az uralkodó az osztrák császárság jelvényeivel látható, míg a háttérben a magyar címer jelzi a kép rendeltetési helyét jelentő birodalomrészt.

Ferenc József először 1852-ben tett látogatást Magyarországon. Ezzel függhet össze az első olyan portrék megjelenése, amelyek a császárt magyar egyenruhában ábrázolják. Hasonló sokszorosított grafikákat adtak ki az 1857-es utazásakor is. Arra, hogy ezeket Magyarországra szánták, a magyar, esetenként pedig a kétnyelvű feliratok is utalnak. 1857-ben természetesen már a császárt az őt elkísérő császárnéval együtt ábrázoló portrépárokkal is találkozunk.

A koronázási jelvények az ötvenes évek magyar vonatkozású portréin még nem jelennek meg. Kivételt képez Eduard Kaiser 1853-as színezett litográfiája, amely a császárt magyar egyenruhában, koronázási palástban, mellette a magyar koronával, azaz a koronázási jelvények jogos birtokosaként ábrázolja. A sajátos megjelenítést minden bizonnyal a korona és a koronázási jelvények előkerülése magyarázza. Az osztrák hatóságok hosszas nyomozás után, 1853. szeptember 9-én találtak rá a jelvényeket rejtő vasládára, majd azokat Buda érintésével Bécsbe, ezután pedig végleges őrzési helyként Budára szállították. „A magyar koronát tartózkodási helyének sötétjéből fényre kellett hoznom, törvényes urának fejére el kellett juttatnom” – írt motivációjáról a nyomozást vezető Kempen altábornagy 1854-ben.

Benczúr Gyula: Ferenc József arcképe, 1894 (a müncheni Photographische Union felvétele)
Benczúr Gyula: Ferenc József arcképe, 1894
(a müncheni Photographische Union felvétele)

Olyan alapvető fordulat, amilyet a kiegyezés és a koronázás Magyarország közjogi helyzetében hozott, az 1867 után keletkezett portrék esetében nem figyelhető meg. Ez bizonyos szempontból nem meglepő, hiszen a magyar egyenruhás uralkodóportrék nem évültek el. Az esetleges későbbi cserét, illetve új arckép megrendelését leginkább az uralkodó életkorának változása, az adott intézmény új épületbe költözése, esetleg a Millennium vagy valamely más évforduló motiválta – természetesen a helyi politikai klíma befolyást gyakorló hatása mellett. Debrecenben például csak több, mint harminc évvel a koronázás után érezték szükségét a még 1867 előtti portré cseréjének, érdekes módon az arckép ikonográfiai-politikai elévülésére hivatkozva. A vármegyei közgyűlés indítványa szerint volt ugyan a megyeházán Ferenc József-arckép, de az az uralkodó 1857-es látogatásának emlékére készült, „és így az osztrák császárt, és nem a Szent István koronáját viselő magyar királyt ábrázolja”.

Ferenc József magyar király portréin 1867 után két főbb típus különböztethető meg. Az egyik, hasonlóan az 1867 előtti portrék többségéhez, a királyt magyar (huszár)tábornoki (dísz)egyenruhában ábrázolja. A másikon Ferenc József, mint a Szent István-rend nagymestere jelenik meg. A rendet Mária Terézia alapította 1764-ben. A középkori lovagrendek mintájára szerveződött polgári érdemrend volt, az 1757-ben alapított katonai Mária Terézia-lovagrend polgári megfelelője, amely az Osztrák–Magyar Monarchia első, felbomlásáig legmagasabb kitüntetése volt. A védőszent kiválasztása, az érdemrend kialakítása, valamint az ornátus jellegzetességei a magyar királyságra utaltak, de kezdettől fogva sem csak magyar nemzetiségű tagokat vettek fel. A rend nagymesteri méltóságát az uralkodónő a mindenkori magyar király személyéhez rendelte. A renddel kapcsolatos kezdeti ellenkezés hamar csökkent, sőt, az érdemrend hőn áhított kitüntetéssé vált.

A királynak a Szent István-rend nagymestereként való ábrázolása a rend névadója, illetve a rendalapító személye miatt tágabb történeti kontextusban – ráadásul egyszerre magyar és közös, magyar–Habsburg történelmi összefüggésben – láttatta az uralkodót. Rendi ornátusban jelenik meg a király a magyar emlékanyag egyik legjelentősebb Ferenc József-portréján, Benczúr Gyula 1894-es arcképén is.

A festmény Pest-Solt-Kiskun vármegye megrendelésére készült a megyeháza üléstermébe, élő modell után. Az uralkodó trón előtt állva jelenik meg, amely fölött Magyarország nagycímere látható. Nyájasan tekint a nézőre, miközben baljával a posztamensre helyezett koronázási jelvényekre mutat. Ma is találónak érezhetjük a készülő képet méltató festőtárs, Kacziány Ödön leírását: „Királyi, igazi méltóságos helyzetben áll előttünk az uralkodó. Jobbját csípőjén nyugtatja, balját kiválóan előkelő és szépen rajzolt kézmozdulattal előre nyújtja. Az alak nemes egyszerűségével s az uralkodót jellemző fenséges megjelenésével, igazi impozáns jelenség. Arczán és szemeiben élet és jóság, alakjában méltóság ömlik el.” Benczúr képén, hasonlóan az osztrák emlékanyag példáihoz, a neobarokk sémában az egyszerű, jóságos öreg császár mitikus figuráját látjuk, az új aranykor letéteményesét, akit, Szilágyi Dezső házelnöknek a millenniumi ünnepségek alkalmával mondott beszédét idézve, Szent István koronája „nemcsak jog szerint illeti meg, hanem fejedelmi erényeinél fogva is, amelyekkel a korszakot betöltötte”.

                                                                                                                                                                                           Borovi Dániel

Császárné Ő Felsége a császári gyermekekkel a budai kir. palotából a zugligetbe egy nyári villába fog költözni s ott fog időzni, mig a gödöllői kastély egészen megújítva lesz. A meg ujittatáson most néhány ezer munkás dolgozik, s a munkálatok befejezésére máj. 28-ka van ki tűzve határidőül. Buda s Gödöllő között az udvar használatára távirda vonal állittatik fel.

A gödöllői várkastély és park helyreállitására eddig az országos pénztárnál már 160,000 frt utalványoztatott. Miután azonban az átalakítás igen nagy mérvben történik, ez összeg aligha fogja fedezni az összes kiadást.

Hírek a koronázásról. A koronázási ünnepélyre már mintegy 160 föur jelentkezett, hogy a koronázási menetben lóháton fognak meg jelenni. Többi közt mondják, hogy Károlyi Alajos gr. az egykori berlini osztrák követ, valamint az Andrássy gr. testvérek pazar fényt fognak kifejteni. — Az összes magyar ezredek legénységét illetőleg legf. rendeletre intézkedés tétetett, hogy a koronázás napján kis ünnepélyben és három napi kétszeres zsoldban részeltessenek. — Liszt koronázási miséjéből két főpróbát fognak tartani jótékony czélra s a szertartáson kivül még egyszer a plébánia templomban is előadják. — A lövöldei koronázási diszlövés emeléséhez legf. helyről 400 db. arany utalványoztatott. — Szigligeti koronázási allegóriájához triumvirátus készit zenét: Erkel, Huber Károly s Böhm Gusztáv. — A kir. magyar nemes testörség alakítása gyorsan halad el, s Bécsen kivül Prágában, Gráczban stb. voltak kénytelenek gyakorlott kezeket venni igénybe a szükséges hímzések készítésére. — A koronázási paripa átesett a főpróbán. Két zenekar volt felállítva, mely riadó darabokat játszott; egy nagy csoportnak torkaszakadtából éljent kellet kiabálni, mások kendőket lobogtattak, pisztolyokat sütöttek el. A komoly állat pedig meg sem mozdult, minélfogva idomitása sikerrel befejezettnek tekinthető. — A koronázásra valamennyi föherczeg Budára jön. Azon istálókban, melyek a kir. palota közelében, az úgynevezett „uj világban” fából épülnek, a főherczegek és a magyar gárda lovai fognak elszállásoltatni.

Andrássy Gyula gróf miniszterelnök irodájával együtt átköltözött a hat évre kibérelt, budai várban levő gr. Sándor palotába.

A pesti állatkert, szakért és buzgó igazgatójának fáradhatlan gondoskodása alatt minden tekintetben gyarapszik s ha már ma is Pest legtisztább légü, legpormentesebb mulatóhelyének mondható, pár év alatt a kontinens legszebb állatkertjeinek lesz egyikévé. A taval még homokos kopár helyeken ez idén már dús pázsit zöldel s gyönyörű fa és bokor-ültetvények diszlenek, melyek a kertet rövid időn lombos, árnyas, szellős, meglepő kilátásokat nyújtó parkká teendik. Az enyhébb tavaszi idő kezdete óta naponként tömérdek magánfogat, bérkocsi és omnibus álldogál a kertkapu előtt, mig benn rajzik a sétálók serege, kik aztán a vízi szárnyasoktól élénk tó, a majomház, a ragadozó madarak stb. előtti padokon örömest pihennek meg s ismét tovább indulnak megnézni a játékos két kis medvebocsot, a téli rejtekből előbútt marmotákat, a kedves szarvasborjakat, klippegő és köszörülő siketfajdkakast, a pompás aranyfáczánokat, a nagyszerű fehér pávát stb. stb. Mihelyt a tartaléktőke engedi, délvidéki ragadozó s egyéb ritka emlősök hozataláról is gondoskodva lesz; óhajtandó volna azonban, hogy mindenekelőtt hazánk emlős és szárnyas faunája legyen itt lehetőleg kiegészítve, s hogy e czél elérésére azok, kiknek ez gyakran kezük ügyében esik, közreműködni szíveskedjenek.

                                                                                                                                      (Vasárnapi Ujság XIV. évf. 1867. május 12.)