Sissi trilógia

Borovi Dániel – Vér Eszter Virág: A Sissi-trilógia történészszemmel

Az a kép, amely ma Erzsébetről él bennünk, a magyarországi kultusz hagyományán alapul, ám a Romy Schneider főszereplésével készült filmtrilógia is erőteljesen formálta azt. Az Ernst Marischka által rendezett első Sissi-film, amely nemcsak romantikus történelmi dráma, hanem a bajor-osztrák tájat és a romlatlan népi(es) idillt dicsőítő „Heimatfilm” is, a szovjet csapatok kivonulását követően az országimázs-építés egyik sajátos eszköze is lehetett 1955-ben. A trilógia második részének az 1956-os magyarországi események adhattak kiemelt aktualitást, a záró képsorokban felcsendülő magyar himnusz hangjaival. A filmtrilógia vállaltan populáris, szórakoztató produkciónak készült, ennek ellenére azonban – vagy talán épp ennek következtében – széles tömegek képét formálta Erzsébetről, és egyúttal a 20. század második felében kibontakozó modern kultusz egyik fő katalizátora is lett.

Nem ez volt az első alkalom, amikor Marischka az osztrák császárné élettörténetét dolgozta fel. 1932-ben Bécsben nagy sikerrel mutatták be az Ernst és Hubert Marischka librettójára írt, „Sissy” című operettet, melynek előzménye Ernst Décsey és Gustav Holm Erzsébet eljegyzésének történetét bemutató, „Sissys Brautfahrt” című komédiája volt. Az operett – amelyben Erzsébet annak érdekében ölt polgári (ál)ruhát, hogy elterelje Ferenc József figyelmét a neki szánt menyasszonyról, Sissy nővéréről, aki mást szeret és egyáltalán nem vágyik a császári frigyre – megfilmesítésének jogait a Columbia Pictures vásárolta meg. 1936-ban az ekkor már számos hollywoodi sikerfilmet, köztük a Kék angyalt is maga mögött tudó Josef von Sternberg forgatott belőle mozgóképet „The King Steps Out” címmel. A film nem foglal el jelentős helyet az egyébként ugyancsak osztrák születésű rendező életműben, és bár az Erzsébetet alakító Grace Moore harmincas évekbeli népszerűsége miatt a maga idejében nagy közönségsiker volt, hosszabb távon nem gyakorolt hatást az Erzsébet-képre.

Az ötvenes évek elején Ernst Marischka a téma újabb – ezúttal filmes – feldolgozását határozta el. A jogi helyzet miatt a forgatókönyv elsősorban nem saját korábbi operettje, hanem Marie Blank-Eismann „Sissi” című regénye nyomán készült. Emellett Marischka feltehetően ismerte az 1934-ben megjelent Egon Cäsar Corti-féle Erzsébet-életrajzot is, melynek kutatási eredményei a film némely apróbb mozzanatában is tetten érhetők. Ilyen például az eljegyzését megelőző, 1853. augusztus 17-i bálon Erzsébet rózsás ruhája és a haját díszítő gyémántnyíl, amilyet a valóságban is viselt.

A főszereplő kiválasztásakor szintén a szélesebb nézői rétegek megnyerését tarthatták szem előtt. Közönségfilmet terveztek, és az 1954-ben nagy sikerrel vetített, Viktória angol királynő uralkodásának kezdeteit bemutató komédiában, az „Egy királynő leánykora” című filmben is címszerepet játszó, 16 éves Romy Schneidert választották ki az osztrák császárné alakjának megformálására. Ez végül mindkettőjüket – Erzsébetet és Schneidert is – világhírűvé tette. A fiatal, pályakezdő színésznő fizikai adottságait tekintve nem tűnt ideálisnak a szerepre, és a megformálásában életre kelt császárné alakja máig a valóságtól eltérő képalkotásra készteti a közönséget. Erzsébetet világosbarnának, világos szeműnek, alacsonynak gondolják, noha a valóságban az uralkodóné külső megjelenésében – sötét gesztenyebarna hajával, barna szemével, magas, nyúlánk, ám mellbőségét tekintve nőiesebb alkatával – egészen más szépségideált testesített meg. Ugyancsak alkotói döntés eredménye – feltehetően a kor divatjának tett engedmény –, hogy a Ferenc Józsefet alakító Karlheinz Böhm a teljes trilógiában borotvált arccal jelenik meg, noha az uralkodó az eljegyzés idején is viselt már bajuszt, még ha nem is a később szinte védjegyévé váló „császárszakállat”. Hasonló fazonigazításon esett át a trilógia második részében Andrássy Gyula is.

 

„…olyan császárné lesz, amilyet még nem látott a világ…”
A trilógia első része

Az első Sissi-film nyitójelenetei az eljegyzést megelőző napokban, 1853 augusztusában játszódnak. Feltehetően dramaturgiai megfontolásokból egy beszélgetés során ekkor utalnak az uralkodó elleni merényletre, amely a valóságban a film cselekményénél mintegy fél évvel korábban, 1853. február 18-án történt.

Erzsébet osztrák kultuszában a film nyomán meghatározó elem állatszeretete, illetve a sportokban való jártassága, amely itt elsősorban a napi rendszeres lovaglás formájában kerül bemutatásra. Az film első jelenetei otthonos környezetben élő, polgári életvitelű, bajor népviseletes családként mutatják be Erzsébetet, szüleit és testvéreit. A possenhofeni jelenetek helyszíne – noha az alkotók láthatóan igyekeztek minél több eredeti helyszínt szerepeltetni –, nem a Starnbergi-tó partja, hanem a Salzburghoz közeli Fuschlsee partján álló Schloss Fuschl és környéke volt.

A hercegi család possenhofeni otthonának népies idillje természetesen nem felel meg teljes mértékben a valóságnak. A szülők, Miksa és Ludovika házassága korántsem volt felhőtlen. A herceg pedig – aki a teljes trilógiában joviális, kedélyes, az „osztálygőgöt” hírből sem ismerő, szolgáival söröző és kuglizó, kicsattanó életerejű, mackós figuraként jelenik meg – a valóságban sokkal intellektuálisabb és individualistább, megjelenésében pedig sokkal szikárabb karakter volt. Palesztinai és egyiptomi utazásáról könyvet írt, zenét szerzett, és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a korszakban lenézett citera szalonképessé, sőt, emblematikus bajor hangszerré váljon. Arra, hogy apja citerán játszik és járt Egyiptomban, a filmben – Ferenc Józseffel való erdei találkozásakor – Sissi is utal. A bevezető jelenetekben a szabálykövetés elutasításának témája is megjelenik, bár a valóságtól eltérő módon. „Miksa, úgy eszel, mint egy kocsis!” – korholja Ludovika a filmben a hurkát kézzel evő férjét, aki a hercegnő szerint rossz példát mutat főrangú gyermekeinek. A szabálytalan főúri családi idill felvillantása után a császár születésnapjára szóló meghívó kézbesítésével veszi kezdetét a tényleges cselekmény.

Megfelel a történeti hűségnek Zsófia főhercegnének a házasságkötés létrejöttében játszott szerepe. Azonban ellentétben a filmben említett okokkal – a korábbi kudarcot vallott tájékozódások után – valójában a tervezett németországi egyesítés támogatása, a szükséges hegemónia biztosítása és a Wittelsbach-házzal való korábban is szoros családi kapcsolatok újbóli megerősítése érdekében döntöttek Zsófia húga, Ludovika hercegnő eladósorban lévő lánya, Helene (Ilona) mellett.

Erzsébet ischli meghívása mögött egyrészt a filmben is bemutatott szándékok álltak, azaz el akarták kerülni a leendő házastársak ismerkedésének túlságosan nyilvánvaló voltát, másfelől az utazást Erzsébet családja ideálisnak vélte arra is, hogy az a hercegnőt a nem sokkal korábban őt ért szerelmi bánatából is valamelyest kimozdítsa. Talán abban is bíztak, hogy az uralkodó öccse, Károly Lajos és Erzsébet között korábban, az 1848-as innsbrucki találkozás során kibontakozó gyerekszerelem az újbóli találkozással esetleg egy újabb, a császári családdal kötött frigyhez vezethet.

Az inkognitóban, egyedül sétáló Erzsébet és a Bécsből egyetlen nyitott hintóban, szárnysegédje kíséretében Ischlbe kocsizó Ferenc József véletlen, a szülői szándékoktól független, népmesékbe vagy népszínművekbe illő találkozása a forgatókönyvíró képzeletének szülötte. Az uralkodó a gardedám nélkül sétáló (pontosabban horgászó) unokatestvérét szolgálónak véli. Fesztelen beszélgetésükre a korabeli társasági normák szerint egyébként nem nyílhatott volna lehetőségük, még ha a film dramaturgiai koncepciójában kulcsjelenetről is van szó a császárt „fogó”, minden tekintetben szabálytalan hercegnő alakjával. (Nincs tudomásunk arról, hogy Erzsébet szeretett volna horgászni.) A délutánra megbeszélt következő erdei, titkos találkozásukra sem kerülhetett sor a valóságban, hiszen a forgatókönyv szerint ez Erzsébet újabb, környezete előtt később sem ismert szökésének eredménye. Társadalmi helyzetéből következően a hercegnő természetesen nem fogadhatta volna el fiatalemberek invitálását, megfelelő kíséret nélkül pedig egyáltalán nem mozoghatott volna. Ez az uralkodó esetében is így volt – ez alól csak a császár által kedvelt vadászatok jelentettek valamennyire kivételt.

Egyes mozzanataiban megfelel a történeti hűségnek a következő jelenet, Ferenc József és Ilona találkozása, hiszen a korabeli forrásokból ismert, mennyire merev, szertartásos hangulat és az érintettek (érthető) zavara jellemezte a családi körben augusztus 16-án lezajlott bemutatkozó teázást. A valóságban Erzsébet is részt vett a fogadáson, és mivel a poggyászaikat szállító batárok nem érkeztek meg időben Ischlbe, kénytelenek voltak valamennyien útiruhában megjelenni az uralkodó előtt. A szemtanúk szerint Ferenc József ekkor figyelt fel a számára kiszemelt menyasszony helyett – korábban gyermekként is ismert – unokahúgára.

Szintén fiktív elemek jellemzik az eljegyzést megelőző, az uralkodói születésnap előestéjén rendezett fogadás/bál jeleneteit is, ahol az uralkodó vígjátéki-operetti dramaturgiát idéző módon rájön tévedésére, és „Lisy von Possenhofenben” rég látott unokatestvérét ismeri fel. A bálon történtek filmbeli bemutatása bizonyos mozzanataiban viszont szakirodalmi tájékozottságot feltételez. Ilyen Erzsébet megjelenése, zavara, valamint az uralkodó váratlan, a korábban tervezetteket jelentős mértékben átszervező döntése is. A császár ugyanis, a táncrendben rögzítettek önkényes megváltoztatásával, a cotillont kiszemelt menyasszonya helyett Erzsébettel táncolja, s ezt követően a táncosainak előkészített összes csokrot neki adja át. Zsófia főhercegné tiltakozása az után, hogy fia döntéséről értesült, szintén a báli jelenetben válik hangsúlyossá – a forgatókönyv itt ismét sűríti az eseményeket. Erzsébet a filmkészítők szerint ellenkezik a neki szánt császárnéi szerep ellen. A későbbi feszültségeket előrevetítő szalonbeli beszélgetésükre a valóságban nem került sor.

A kész tények elé állított menyasszony bemutatása tükrözi a valós helyzetet, és Erzsébet döntési korlátait is jelzi. Noha az uralkodó anyja Erzsébet nevelőnője bevonásával érdeklődött a hercegnő érzelmei felől, Sisi helyzete valójában nem tette lehetővé az uralkodó házassági ajánlatának visszautasítását.

A jegyességet bemutató jelenetek Erzsébet nővérének okozott fájdalmát jelenítik meg, egészen Ilona Potsdamból való visszatéréséig, ahonnan a forgatókönyvírók szerint későbbi férje, Maximilian Thurn und Taxis herceg kíséri haza, aki egyúttal bemutatkozó látogatást(!) tesz a hercegi párnál – a jelenet számos mozzanatában abszurd. Az 1932-es operettben Ilona már a Ferenc Józseffel tervezett eljegyzés előtt Thurn und Taxis hercegbe szerelmes, és Sissy eljegyzésével hárul el az akadály a pár boldogsága útjából. Ilona leendő férjével a valóságban később, családi közvetítéssel ismerkedett meg, s 1858. augusztus 24-én kötött vele házasságot. Erzsébet a filmben nővére boldogságának megtalálásával nyer nyugalmat s válik boldog menyasszonnyá. A valóság ettől egészen eltérő, noha valóban kellemetlen helyzetet teremtett az uralkodó döntése, amikor eltért anyja eredeti szándékaitól. Erzsébet az uralkodónéi szerepre minden tekintetben felkészületlen volt, a hozomány kampányszerűen készült el. Ez uralkodónéi felkészítését is jellemezte, ami a filmben csupán a házasságkötését követően jelenik meg. A későbbi anyós-meny ellentét már ekkor, a várakozás idején is előrevetül. A források ismeretében szintén megfelel a történeti hűségnek, hogy Zsófia jellemzően Bécsből instruálja fia menyasszonyának császárnévá formálását. Ennek során Erzsébetet számos konfliktus és valós félelem kíséri, ahogy fokozatosan megismeri a rá váró (nem kívánt) terheket.

Az esküvőt megelőző vacsorán Erzsébet báli ruháját és a haját díszítő csillag alakú ékszereket egyértelműen a császárné egyik leghíresebb ábrázolása, Franz Xaver Winterhalter 1865-os portréja inspirálta. A trilógia első része az Augustinerkirchében 1854. április 24-én lezajlott házasságkötés jelenetével zárul. Noha a bécsi jelenetek nagy részét az eredeti helyszíneken forgatták, az Ágostonrendiek templomát a Michaelerkirche helyettesíti, amely – más szerepben – a trilógia második részében is feltűnik majd.

 

„Különben is mindent szeretek, ami magyar…”
A trilógia második része

A Sissi-trilógia 1956-ban bemutatott folytatása a „Sissi, az ifjú császárné” címet kapta, és az első részhez hasonlóan elsöprő sikert aratott. Az epizódok mindmáig a legismertebb német nyelvű filmeknek számítanak. A csak kisebb kronológiai pontatlanságokat tartalmazó első részhez képest a második filmben a forgatókönyvírók történeti hűségre való törekvése egyre esetlegesebbé válik. Ebben az epizódban a házasság problémáktól terhes első éveit (1854-55) az első magyarországi út (1857), illetve a kiegyezés és a koronázás (1867) motívumait építették össze egyetlen eseménysorrá. A változtatások mögött feltehetően dramaturgiai megfontolások, leginkább a sűrítés szándéka állhatott.

A második rész nyitójelenetében a hivatalnok császár jelenik meg dolgozószobájában. Az alkotók itt helyesen utalnak arra, hogy Ferenc József még a mézeshetei idején is kénytelen volt uralkodói teendőit ellátni. A film az uralkodói nászünnepet kísérő kedvezményeket Erzsébet jótékony befolyásának eredményeként mutatja be. A nyitójelenetben a magyarországi amnesztia kérdése szerepel, melynek sugalmazójaként később a fiatal császárnét jelölik meg. Valójában továbbra is érezhető volt a Magyarországot és az Itáliai tartományokat érintő „megkülönböztetett” bánásmód. Az egybekelés alkalmából kiosztásra került kétszázezer forintnyi kegyajándékból e területek például nem részesültek. A filmben Ferenc József a minisztertanács ellenében valósítja meg a – filmkészítők szerint – Magyarországra is kiterjesztett (általános) amnesztiát, noha a valóságban ennél lényegesen kevesebb engedmény valósult meg, Erzsébet filmben jelzett szándékaitól teljesen függetlenül. Az ostromállapot megszüntetése már 1852-ben felmerült, és 1854. április 9-i megszüntetésével végül az esküvőt megelőző „hangulatjavító” intézkedések részévé vált. Május 1-i hatálybalépésével meg kellett valósítani a katonai kormányzat polgári kormányzattól való teljes elválasztását, összefüggésben a főkormányzósággá való átszervezéssel. Emellett Ferenc József április 16-i legfelsőbb kéziratában rendelkezett a 240 politikai fogoly teljes megkegyelmezéséről. 96 személy esetében a kiszabott büntetési idő felének elengedéséről, további 20 elítéltnél pedig a hátralévő büntetés felének eltörléséről döntött. Azonban ez sem Erzsébet közbenjárására történt, hanem azzal a – keresztény-feudális uralkodókép hagyományába illeszkedő – szándékkal hozható összefüggésbe, hogy az alattvalók részesüljenek az uralkodó örömünnepéből. Az ifjú császárnénak ekkor még csak rendkívül hiányos ismeretei lehettek férje birodalmának politikai viszonyairól.

A következő jelenet középpontjában Zsófia főhercegnének az udvar személyi politikájára gyakorolt, a történelmi tényeknek is megfelelő befolyása áll, Erzsébet főudvarmesternőjének kinevezése kapcsán. Ez a tisztség a film magyar, szinkronizált változatában téves fordításban, főudvarhölgyként szerepel. Esterházy grófné Zsófia bizalmasaként került Erzsébet udvartartásának élére. A főhercegnő a főudvarmesternő elsődleges feladatául a császárné udvari életbe való bevezetését, az udvari szokásokkal való megismertetését jelölte meg. Szolgálatba lépésétől egyúttal Erzsébet nevelésbéli hiányosságainak mielőbbi pótlását is remélte. Emellett – ahogyan az a filmben is megjelenik – feladatköre állandó tájékoztatási kötelezettséggel is kiegészült, melyet Erzsébet joggal érzett Zsófia főhercegné megbízásából végzett kémkedésnek, saját privát szférája sérelmére.

Az életrajzi film komolyságát a második részben is népszínműi/vígjátéki motívumok oldják, elsősorban az Erzsébet udvarmesteri teendőit ellátó Böckl ezredes, valamint Erzsébet apósa, Ferenc Károly javarészt történelmi előzmények nélküli, fiktív elemekből építkező jeleneteiben.

Erzsébet a filmben csak ezt követően jelenik meg először, tanulmányai közben. Sissi magyarok iránti – a forgatókönyvírók által megelőlegezett – vonzalmára úgy utalnak, hogy az épp véget ért horvát nyelvóra miatt elcsüggedt császárné a következő magyar nyelvgyakorlatot lelkesen, „különben is, mindent szeretek, ami magyar…” felkiáltással várja.

Erzsébet udvarhölgyével való beszélgetése szintén szakirodalmi tájékozottságot feltételez. Zsófia főhercegné javaslatára ugyanis, hangsúlyos politikai üzenetként is értelmezhetően, a Pesten 1848-ban felkoncolt Lamberg királyi biztos hazafias érdemeinek posztumusz elismeréseként lányát, Karoline Lamberg grófnőt Erzsébet udvarhölgyévé nevezték ki. A filmben nem az apa, hanem a férj elvesztésére utalnak. A folytatásban a történeti tényekhez hűen az Erzsébet szolgálatában 1854-1857 között álló másik udvarhölgy, Pauline von Bellegarde grófnő is megjelenik. A jelenet folytatásában feltűnő Esterházy grófné a spanyol etikett alapszabályainak megtanulására inti az uralkodónét, dialógusuk betekintést nyújt az udvartartás tényleges felépítésébe, a lakosztályjogú hölgyek, illetve „kisbejáratossággal” rendelkezők jogainak bemutatásával.

A film szerint Erzsébet már ekkor, közvetlenül a házasságkötést követően megkezdte magyar tanulmányait, oktatójaként Falk Miksa jelenik meg. A valóságban a cseh arisztokrácia jelentős udvari befolyására való tekintettel, valamint az eredetileg 1854 júniusra tervezett csehországi bemutatkozó látogatással összefüggésben Erzsébetet a cseh nyelv elsajátítására ösztönözték – kevés sikerrel. A filmben felvázoltakkal ellentétben Falk Miksa „nyelvmesteri” felkérésére csupán 1866 őszén, Erzsébet elhúzódó pest-budai tartózkodását követően került sor. Az alkotók szerint az üres budai rezidencia politikai jelentőségére is Falk irányítja Erzsébet figyelmét. Beszélgetésük a filmben arra is alkalmat biztosít, hogy Erzsébet értesülhessen Falktól a magyarok iránta érzett szimpátiájáról. Valójában Erzsébet személyét a házasságkötését követő években még teljes érdektelenség övezte Magyarországon.

A filmben a politikai háttér érintőleges bemutatása általában nincs szinkronban a magánéleti események tényleges történéseivel. Ez alól talán a házasság kezdeti periódusa jelent valamelyest kivételt, ahol az alkotók még helyesen utalnak a házasságkötést követően foganatosított kedvezményekre, noha annak formái nem felelnek meg a valóságnak. Később már egyre inkább elszakadnak a történelmi tényektől, a valóságostól eltérő kontextusba helyezve a privát szféra történéseit. Zsófia főhercegné és Ferenc József következő dialógusában a magyar politikai elit vezetőjeként az ekkor a valóságban még párizsi emigrációban élő, s itthon érdemi szerepre csak a későbbiekben szert tevő id. gróf Andrássy Gyulára utalnak. Andrássy egyébiránt nem ekkor, 1854-ben, az uralkodói nászünnepélyt kísérő részleges amnesztiát követően kapott kegyelmet, hanem később, az uralkodópár első magyarországi látogatása után, 1857-ben. A jelenet folytatása is több szempontból abszurd, mivel az alkotók szerint az ifjú császár érzelmi alapon, anyja ellenében, Erzsébet hatására hoz döntéseket. Ez a valóságban egyáltalán nem volt jellemző Ferenc József uralkodói habitusára. A beszélgetés zárásaként felolvasott versrészlet ellenben nem fikció: az valóban Erzsébet egyik házasságkötését követően írt, csalódottságát megörökítő versének egy szakasza.

Szintén az alkotói képzelet (abszurditása) uralja a következő – az udvari élet nehézségeit felvázoló – jelenetet is. Ez a Ferenc Józsefet váratlanul, kormányzati teendői közben meglepő Erzsébetet ábrázolja, amint az uralkodói dolgozószobában álló váza virágait cseréli ki. Zsófia főhercegné és Esterházy grófné beszélgetéséből szerzünk tudomást arról, hogy Erzsébet inkognitóban vásárolt Bécsben. Ilyesmire a valóságban is sor került, és ez a későbbiekben is jellemző maradt a császárnéra, noha számos esetben – ahogyan az a filmben is elhangzik – nem tudta megőrizni inkognitóját, és az alattvalók rajongó hódolatnyilvánításai, illetve kíváncsisága gyakran kellemetlen szituációkat eredményezett.

A történelmi tényektől eltérően, szintén a házasságkötést követő események sorában kerül bemutatásra Erzsébet és Andrássy első beszélgetése, egy uralkodónéi audiencia keretében. Az időrendiség e tekintetben is sérül: a film szerint e híressé vált bemutatkozásra 1854-ben kerül sor. A valóságban ennél jóval később, 1866 januárjában, az 1865 decemberében összeülő országgyűlés deputációinak bécsi fogadtatásakor volt alkalmuk először találkozni. Dialógusuk lehetőséget biztosít az alkotóknak arra is, hogy a kegyelmezési hullám magyarországi fogadtatását is bemutathassák. Andrássy a gyászoló családok múlhatatlan fájdalmáról beszél, utalva a szabadságharc, valamint a megtorlás idején elszenvedett jelentős veszteségekre. Ellentétben a filmben bemutatottakkal, Erzsébet házasságkötésének első éveiben egyáltalán nem mutatott érdeklődést politikai kérdések iránt, s az uralkodó sem vonta be a döntéshozatalba.

A megbékélés jegyében szervezett bécsi udvari bálon – amely szintén fiktív elem – az udvar számos tagját jellemző magyarellenesség motívuma is megjelenik. Az alkotók – a történelmi tényektől eltérve – ennek hátterében Zsófia főhercegnének a Ferenc József ellen elkövetetett merénylet (1853) után feltörő, magyarokkal szembeni bizalmatlanságát és ellenséges érzületét hangsúlyozzák. A film kulcsjelenete Erzsébet békítő szerepben való felléptetése. A császárné a Zsófia által megsértett, és ezért a bálról távozni tervező magyar arisztokratákat egy váratlan, az udvari szabályokat áthágó hölgyválasszal bírja maradásra, a „birodalom megmentésének” érdekében. Az alkotók a bál kulisszái közé helyezik azt is, hogy Erzsébet rosszullétét követően felismeri: gyermeket vár. Az uralkodópár első gyermeke, Zsófia, házasságuk első évében, 1855. március 5-én született. A szülést követően a családi konfliktus a gyermeknevelés kérdéseinek következtében elmélyült. Zsófia főhercegné – Erzsébet fiatal (nevelésre szoruló) korára hivatkozva – e tekintetben is ki akarta szorítani menyét az őt illető anyai szerepből, ahogyan erre a film kapcsolódó jelenetei is utalást tesznek.

Zsófia dominanciája a gyermek környezetének megválasztásában is érvényre jutott. Ennek részeként erőteljes politikai színezetet kapott az a döntés is, hogy Welden táborszernagynak a szabadságharc leverésében szerzett „elévülhetetlen érdemeiért” gyermektelen özvegyét nevezték ki a császári gyermek nevelőnőjévé. A kronológia Erzsébet filmben bemutatott possenhofeni menekülésének bemutatásában ismét torzul: erre a valóságban nem 1855-ben, hanem később, 1860 júliusában került sor. Ekkor már nem egyedül, hanem másodszülött gyermekével, Gizellával utazott el. Erzsébet 1855 nyarán – házasságkötését követően első alkalommal – is járt Possenhofenben. Azonban a filmben jelzettekkel szemben ekkor Ferenc József kérésére utazott el, mivel férje érzékelte Erzsébet egyre súlyosbodó, vélhetően szülés utáni depresszióját, ami a korábban is jelentkező honvágyával összefonódva felerősödött. A kibékülésük során inkognitóban tett tiroli utazásuk a népszínművek jeleneteit idéző, népviseletben mutatkozó uralkodópárral – az országimázs-építés szolgálatában – szintén a felszabaduló Ausztria természeti tájainak bemutatását célozhatta.

Bécsbe való visszatérésük után Erzsébet a korábbi konfliktust kiváltó helyzet változatlanságával szembesülve Ferenc Józseftől való elszakadását fontolgatja. Ennek ténye a nyilvánosság előtt sem marad észrevétlen – a filmben ezt közös nyilvános megjelenéssel cáfolják, viszonylagos sikerrel. Az alkotók helyesen utalnak Ferenc József anyjával szembeni fellépésének bizonytalanságára, amely azonban a filmben ábrázoltakkal ellentétben nem eredményezi Zsófia főhercegné visszavonulását. Erzsébetnek gyermekei feletti felügyeleti jogát, illetve saját önrendelkezési jogait csak hosszas küzdelmek után, 1865 augusztusában sikerült kivívnia.

A magyar küldöttség fogadását megelőzően Ferenc József és Erzsébet között lezajlott beszélgetés helyesen utal a kettőjük világképe között fennálló jelentős különbségekre. Dialógusuk utalásai a filmben jelzetteknél későbbi, 1867-es dátumot feltételeznek. Vitájuk során – Erzsébettel folytatott kommunikációjának abszurditását is jelezve, amely némely elemében a valóságnak is megfelel – az uralkodó az Oroszországgal illetve Franciaországgal várható konfliktusokra utalva először tesz a filmben külpolitikai tárgyú megjegyzéseket feleségének. Az országgyűlés küldötteinek fogadása, illetve a koronázás ceremóniáját érintő – a filmben Andrássy által tolmácsolt – változások felvillantása szintén megfelel a történelmi tényeknek. Eszerint a hagyományokkal szakítva Erzsébet Ferenc Józseffel egy napon való koronázását helyezik kilátásba.

A folytatásban bemutatott magyarországi látogatás kronológiáját tekintve szintén rendkívül problematikus, számos mozzanatában az első, 1857-es szemleutat idézi, sok részletében pontatlanul. A látogatást felvezető képsorokon – amelyeken a filmkészítők a Bécsből Budára tartó út során Magyarország jellegzetes táját, a Hortobágyot(!) jelenítik meg – a hintóból kitekintő, gulyában gyönyörködő uralkodónét és gyermekét látjuk. A látogatásra az uralkodópár gyermekei is Magyarországra érkeztek, a jelenetben ezzel szemben csak legidősebb lányuk jelenik meg. Az utazás módjának bemutatása is pontatlan, azzal a nyilvánvaló hibával, hogy az uralkodót és (a filmkészítők szerint rendkívül szűkre szabott) kíséretét mindössze három hintó szállítja. A valóságban hajón érkeztek Pest-Budára, rangjuknak megfelelő kísérettel; a körút egy részén – a korabeli útviszonyoknak megfelelően – vasúton, illetve lovaskocsin utaztak. A látogatás a filmben megjelenítettekkel szemben családi tragédiával, legidősebb gyermekük, Zsófia váratlan megbetegedésével és halálával zárult. Az alkotók az első magyarországi szemleút néhány epizódját a koronázásra 1867 májusában Pest-Budára érkező uralkodópár útjának egyes mozzanataival vonták össze.

A második rész a koronázás eseményeivel zárul. A filmben több jelenet is bemutatja a koronázási domb építését – ez a valóságban a mai Széchenyi téren kapott helyet –, amely ténylegesen is a vármegyék földjéből állt össze. A filmben a megyék népviseletbe öltözött küldöttei egyházi ceremónia keretében hordják össze a dombot. A filmben a koronázás külső helyszíne – amely a valóságban a budai Nagyboldogasszony-(Mátyás-)templom volt –, meglepő módon kívülről jellegzetes, az orosz építészeti tradícióba illeszkedő ortodox templom, a bécsi orosz ortodox székesegyház. A belső felvételek ezzel szemben – hasonlóan az esküvő jelenetéhez – a Michaelerkirchében készültek. Ezután a koronázási kardvágás kerül bemutatásra, melyet az alkotók a koronázási esküvel vontak össze. A filmben Ferenc József lóháton, a koronázási dombról mondja el esküszövegét. Ezt követően Erzsébet felsétál egy neogótikus emelvényre, ahol – a koronázás aktusát megismételve – ismét jobb válla fölé helyezik a szent koronát, amíg elmondja esküjét. A valóságban a királyné koronázásnak ilyen mozzanata nem volt. A jelenet helyszíne – barokk templomhomlokzat előtti gótikus stílusú emelvény – a koronázási eskü tényleges helyszínét, a pesti belvárosi plébániatemplom homlokzata előtt álló Andreas Halbig-féle Szentháromság emlékmű köré épített emelvényt idézi. A forgatás helyszíne a bécsi Rennwegkaserne mögötti udvar volt – a háttérben feltűnik a Waisenhauskirche oldalhomlokzata – a „Belvárosi plébániatemplom” homlokzata és az esküemelvény épített díszlet.

Az 1956-ban forgatott film zárójelenete számos vonatkozásában szimbólummá vált, az 1867. június 8-i koronázás bemutatásával és a záró képsorokban felcsendülő magyar himnusz hangjaival, amely a magyar forradalom leverése után különös politikai aktualitást nyert.

 

„Bárcsak megkímélhetnélek…”
A trilógia harmadik része

A trilógia utolsó, “Sissi – Sorsdöntő évek” című, 1957-ben bemutatott része mind a kronológia, mind a történeti hitelesség szempontjából jóval problematikusabb a korábbi filmeknél. Nyitánya is eltér a korábbiaktól, a kiegyezés utáni – a koronázási esküben is előírt – hosszasabb magyarországi tartózkodásokat mutatja be. A kezdő jelenetsor egyúttal a már a cselekmény korában is terjengő pletykákra is reflektál, Erzsébet és Andrássy Gyula kapcsolatának felvázolásával.

A film első jeleneteiben a királyné a magyar miniszterelnök társaságában vesz részt egy Gödöllő környékén rendezett lovas falkavadászaton – a magyarországi jeleneteket természetesen nem az eredeti helyszínen forgatták. Az uralkodói pihenőrezidencia Erzsébet számára a lovassport színterét is jelentette. A sport a császárné modern osztrák kultuszában, amelynek egyik meghatározó vonulata Erzsébetet a modern nőeszmény korai megtestesítőjeként mutatja be, kiemelt jelentőséggel bír. Andrássy a valóságban is számos alkalommal fordult meg az uralkodópár vendégeként Gödöllőn. Életkora, lovas tudása és a betöltött hivatalával járó feladatok sokasága miatt mindenesetre viszonylag ritkábban vett részt az itt rendezett falkavadászatokon. Arra pedig, hogy Erzsébettel kettesben maradjon, a filmben ábrázoltakkal ellentétben ismeretségük alatt csupán egyetlen alkalommal volt lehetősége. 1872 decemberében, egy vadászat után, Andrássy felajánlotta kocsiját az uralkodópárnak, hogy azzal a gödöllői vasútállomásra hajthassanak. Ezt Erzsébet elfogadta, Ferenc József viszont köszönettel visszautasította. A néhány perces kocsiutat Erzsébet így a miniszterelnök társaságában tette meg.

Erzsébet és Andrássy filmbeli dialógusa lehetőséget nyújt arra is, hogy a királyné Magyarország iránti érzelmei bemutatásra kerülhessenek. Az Erzsébet által a jelenetben elmondottak egy része megfelel a történelmi tényeknek. A bécsinél jelentősen kötetlenebb gödöllői életvitel valóban rendkívül vonzó volt számára, ahogy a privát szférájának védelme és a gyermekével töltött idő fontossága is valós motívumok. Igaz, Erzsébet anyaként a valóságban nem az elsőszülött Zsófiával, hanem a negyedik gyermekével, Mária Valériával alakít(hat)ott ki igazán bensőséges viszonyt. A kapcsolatot, annak intenzitása miatt gyakorta Erzsébet környezetének rosszallása vagy gúnyolódása kísérte.

A jelenetben utalásszinten a magyar nyelvismeret is megjelenik: Sissi elmondása szerint kislánya már tud néhány szót magyarul. A valóságban a birodalom fontosabb nyelveinek elsajátítása az uralkodói gyerekek képzésének szerves részét képezte, így nem volt meglepő, hogy tantervükben magyar órák is szerepeljenek, sőt, sok esetben kiskoruktól kezdve mesterséges célnyelvi környezetbe helyezték őket.

A filmbeli beszélgetés a magyar politikai elit kapcsolatrendszerébe is betekintést nyújt. Erzsébet a filmjelenetben Andrássy elmondásából ismeri meg az aradi vértanúk történetét, továbbá azt is, hogy – ahogyan az a valóságban is történt – Batthyány Lajos özvegye, Zichy Antónia feleskette fiát, Elemért arra, hogy ne adjon meg semmifajta tiszteletet Ferenc Józsefnek. Az alkotók az ifjabb Batthyányt az ellenzék vezéralakjaként jelenítik meg – a valóságban ezzel szemben politikailag teljesen súlytalan volt. „A politika egyáltalán nem érdekli és gyűlölet sincsen benne. Úgy vélem, ha nem ráznák fel időnként, már arra sem emlékezne, hogy volt valaha egy atyja” – írja az egykori miniszterelnök fiáról 1876-ban, gödöllői tartózkodásuk alkalmával Erzsébet udvarhölgye, Festetics Mária.

A királyné megbékélést elősegítő szerepét az alkotók úgy ábrázolják, hogy Andrássy bálján meg kíván ismerkedni a korábban gödöllői meghívásait elutasító gróffal. A valóságban Batthyány Elemér az uralkodóné kíséretében ugyan gyakran jelent meg a gödöllői falkavadászatokon, az uralkodót azonban nem köszöntötte.„Amikor egyszer kajánul felhívták [Ferenc József] figyelmét arra és megkérdezték, észrevette-e, hogy Elemér csak azért kereste feltűnően a találkozást a császárral, hogy aztán tüntetően ne köszönjön neki, a császár azt felelte: »Persze, hogy észrevettem, de megpróbálom megérteni«…” – folytatja Festetics grófnő.

A jelenetsor utolsó része – a királyné Andrássy társaságában cigánytáborba téved, ahol segítségére siet egy férje által bántalmazott asszonynak – természetesen fikció. A családi konfliktusukba való beavatkozása, melynek eredményeképp a cigányasszony leönti, a forgatókönyv szerint Sissi betegségének forrásává válik. Közismert, hogy a gödöllői kastélyban Erzsébet számos alkalommal látott vendégül cigány családokat, amit a személyzet és környezete rosszallása kísért. A cigányság zenéjét is kedvelte; vonzalmát vélhetően a róluk a korszakban élő romantikus kép indukálta, amely a cigányokat korlátokat nem ismerő, szabadságszerető, saját törvényeik szerint élő csoportként mutatta be.

A következő, Bécsben játszódó jelenet a Ferenc József és anyja között kibontakozó vitát mutatja be. Beszélgetésük lehetőséget nyújt arra, hogy az osztrák alattvalók Erzsébet hosszúra nyúló magyarországi tartózkodásai miatti elégedetlensége is felvillantásra kerülhessen. A jelenet folytatásában Zsófia főhercegné – a számára küldött jelentésekben közöltek alapján – Andrássy Erzsébet iránt fellobbant érzéseit tárja fia elé.

A film egyik fő konfliktusa a hagyományokhoz, a társadalmi normákhoz ragaszkodó családtagok (Zsófia, Ludovika) és a normaszegést elfogadók (Sissi, Miksa) között bontakozik ki, Erzsébet legidősebb testvérének a család nagy része elől titkolt, morganatikus házassága kapcsán. A valóságban a fivér, Lajos, hosszas küzdelmek, így jogainak egy részéről való lemondása árán, második gyermekük világra jöttét követően, 1859 májusában vehette feleségül a korábban az augsburgi Stadttheaterben játszó, polgári származású Henriette Mendelt. Az alkotók helyesen utalnak arra, hogy a színésznő végül nemesi rangot kapott, amelyet a házaspár lánya, Marie Louise von Wallersee is viselt. Igaz, ez a filmben bemutatottakkal ellentétben nem Miksa váratlan bécsi látogatásának és Ferenc Károllyal folytatott beszélgetésének eredménye volt. A valóságban ugyanis nem Ferenc József, hanem a bajor uralkodó, II. Miksa részesítette a színésznőt rangemelésben.

Természetesen a családtagok furfangos összeismertetésének későbbi jelenete is fikció, amikor Miksa, Lajos és Henriette a parkban játszó „ismeretlen” kislány „felléptetésével” készíti fel Ludovikát a házasság és menye elfogadására. A valódi kislány, Marie később, tizennyolc éves korától gyakran fordult meg Gödöllőn, és Erzsébet kedvenc unokahúga lett. Itt ismerkedett meg 1876-ban a filmben más kontextusban megjelenő Batthyány Elemér gróffal, akivel egymásba szerettek. Kapcsolatukat a Batthyány család és az uralkodó kibékülését remélve Erzsébet is támogatta, a házasság azonban Zichy Antónia ellenállása miatt meghiúsult.

A film készítői számára is ismert lehetett a szakirodalomból, hogy Erzsébet előszeretettel élt a viseletek szimbolikus jelentésével. A filmben a királyné Andrássy báljára fehér ruhában, piros és zöld stólát viselve, azaz magyar nemzeti színekben érkezik. A korabeli források szerint Erzsébet az 1866-os év eleji pest-budai látogatás során, a pesti polgárbálon viselt fehér, piros rózsákkal és zöld levelekkel díszített ruhát, amelyet a sajtótudósításokban a magyar nép felé tett gesztusként értelmeztek. A filmben Erzsébet tervét siker koronázza: meglepetésvendégként sikerül megismerkednie a korábban meghívásait elutasító Pálffy, Csáky és Batthyány grófokkal. Batthyány Elemérrel folytatott beszélgetésében elhangzik magyarországi kultuszában sokat idézett, Jókai beszámolójából ismert mondata: „én a politikához nem értek…” Az Andrássynál tett látogatást Erzsébet és Andrássy parkbeli – szintén fiktív – beszélgetése zárja, amely a miniszterelnök szerelmi vallomásába torkollik. A forgatókönyvírók tájékozottságára utal Erzsébet válasza: „… boldogtalan lennék, ha el kellene vesztenem mint barátot és tanácsadót…” Erzsébet a valóságban is baráti, közvetlenebb kapcsolatot ápolt mind Andrássyval, mind feleségével, Kendeffy Katinkával, aki a filmben – feltehetően dramaturgiai megfontolásokból – egyáltalán nem jelenik meg. A jelenet helyszínválasztását tekintve is fikció: az uralkodóné valóban részt vett Andrássy bálján, viszont nem a miniszterelnök vidéki kastélyában, hanem budai rezidenciáján, a Sándor-palotában.

A filmben Erzsébet a bálon elhangzottak hatására dönt az elutazás mellett. Népszínműi és vígjátéki dramaturgiából kölcsönzött mozzanat Erzsébet és az inkognitóban felesége elé siető Ferenc József véletlen találkozása egy eldugott fogadóban, lóváltás közben. Az alkotók Erzsébet ismert szokására utalnak azzal, hogy pusztán tejet kér frissítőként. Egészségi állapotának romlása a filmben a házaspár tervezett ischli pihenésének megszakításához vezet.

A következő bécsi jelenetekben helyzetük mind magánéleti, mind a közéleti téren válságossá válik. Az alkotók a kiegyezés utáni időszakra teszik az itáliai konfliktust, illetve Erzsébet megbetegedését is. A valóságban Erzsébet 1860 novemberében távozik Bécsből, melyet a nyilvánosság előtt a légúti problémái kezeléseként javasolt klímaváltozás szükségességével indokolnak. Az udvar kételkedett Erzsébet betegségének súlyosságában, s annak hátterében a folyamatos családi konfliktusokat gyanította. Az alkotók szerint Erzsébet gyógyulásához anyja Madeirára érkezése vezet, aki sajátos „figyelemelterelő” gyógymódot javasol. A dialógusaikban elhangzottakat a történelmi Erzsébet életének utolsó évtizedei inspirálhatták, amikor megnőtt a görög kultúra iránti érdeklődése, idejét folyamatos utazásokkal töltötte, Korfun pedig kastélyt épített. Ez utóbbi motívum a filmben házvásárlásként jelenik meg.

A madeirai, majd korfui tartózkodás után létrejött családi egyezség eredményeként Erzsébet végül 1861 októberének végén utazik Velencébe, ahova november elején gyermekei, Gizella és Rudolf is megérkeznek. A film utolsó jeleneteiben az alkotók a Korfuról a Birodalomba, konkrétan Velencébe való 1861-es visszatérés és az 1856-57 telén lezajlott itáliai szemleút közismertebb momentumait kombinálják egyetlen eseménysorrá. A politikai utalások így teljesen esetlegesek, és nincsenek szinkronban a magánéleti történésekkel. Az uralkodó, illetve tanácsadói több ízben is említést tesznek a birodalom válságáról, ahogyan utalnak a Krími háború (1853-56) idején hozott döntések következményeként előállt külpolitikai elszigeteltségre is.

Az uralkodópár 1856. november 25-én érkezett Velencébe, ahonnan csak 1857. január elején utaztak tovább, először Veronába, majd Bresciába és Milánóba. A filmbeli fogadtatásukat kísérő közöny megfelel a valóságnak, azzal az eltéréssel, hogy Erzsébet jelenléte, illetve az ekkor kihirdetett kedvezmények sem vezettek eredményre. Csupán a helyszínre utaztatott közönség, illetve a császári katonaság éljenzett a bevonulásokon. A jelenet, amelyben Erzsébet és lánya találkozását látva a nézőközönség addigi tartózkodó viselkedése megtörik, és mint anyát éljenzik meg az uralkodónét, az alkotók képzeletének szülötte. Az gyerekek részvétele az utazást megelőzően komoly családi vita tárgya volt. Erzsébet nem akart útra kelni Zsófia és az 1856-ban született Gizella nélkül. Végül annyit sikerült elérnie, hogy nagyobbik gyermekük velük utazhatott. Ezt az olaszok a merényletek elleni védekezésként értékelték.

A milánói Scalában lezajlott díszelőadásra az arisztokrácia – provokatív módon – a valóságban is a személyzetet küldte el. Hasonló demonstrációkra korábban is akadt példa. Az uralkodó 1852-es velencei látogatása során a nézőtér teljesen üres maradt. Hasonló módon tiltakoztak Ferenc József 1852-es magyarországi látogatásakor is, amikor a budai Várszínház díszelőadásán nem jelentek meg nézők, csupán az uralkodó és kísérete. Később a sajtóban jegyüzérkedésre hivatkozva próbálták elvenni a botrányos fogadtatás élét. Sok esetben a tiltakozások csak a kötelezően játszott császári himnusz idejére korlátozódnak. Ennek végighallgatását a nézők úgy is megpróbálták elkerülni, hogy késve érkeztek az előadásokra, ami egyébként az úri viselkedés egy kifejezője is volt. A trilógia harmadik része a „paritás jegyében” a Gotterhalte felcsendülő dallamával zárul.

A filmeposz tervezett negyedik részének leforgatására végül nem került sor: Romy Schneider visszautasította, hogy még egyszer eljátssza Erzsébet szerepét, és később Franciaországban folytatta karrierjét. 1972-ben egy negyedik, utolsó alkalommal mégis az osztrák császárné bőrébe bújt. Luchino Visconti felkérésére, akinek eddigre már több alkotásában is játszott főszerepet, az Erzsébet unokatestvéréről, II. Lajos bajor királyról szóló életrajzi film egyik epizódszereplőjeként alakította az uralkodónét. A film a Sissi-trilógiánál valósághűbb, excentrikus karakterként ábrázolta a császár- és királyné alakját.