Erzsébet királyné

27_1Wittelsbach Erzsébet Amália Eugénia bajor hercegnő 1854. december 24-én született Münchenben. Édesapja Miksa bajor herceg, édesanyja Ludovika bajor királyi hercegnő, I. Miksa bajor király lánya volt. Erzsébet – vagy ahogy család körben nevezték, Sisi – bohém apjának köszönhetően hercegi rangjához képest szokatlanul kötetlen, formaságoktól mentes családi környezetben nőtt fel bajorországi kastélyukban, Possenhofenben.

Nem szánták császárnénak; nővérét Ilonát tervezték az osztrák uralkodóval, I. Ferenc Józseffel összeházasítani. Erzsébet életében gyökeres fordulatot hozott, amikor 1853-ban elkísérte anyját és nővérét Bad Ischlbe. Az utazás célja az volt, hogy Ilonát bemutassák jövendőbelijének, a fiatal császár azonban az ekkor tizenöt éves Erzsébet iránt mutatott érdeklődést. A vonzalom kölcsönösnek bizonyult, és Ferenc József végül Sisit jegyezte el. Az esküvőre 1854. április 24-én került sor Bécsben, az Ágoston-rendiek templomában.

A Ferenc József és Erzsébet társadalmi státuszában ekkoriban szokatlannak számító szerelmi házasságot azonban nem követte harmonikus családi élet. A bécsi császári udvar túlszabályozott világa idegen volt a kötetlen családi élethez szokott fiatal lány számára. Házassága első négy évében három gyermeket szült, előbb két lányt, majd 1858-ban végre fiút, a trónörököst, Rudolfot. A gyermekek nevelését azonban Ferenc József domináns személyiségű anyja – egyben Erzsébet nagynénje –, Zsófia főhercegnő kivánta irányítani, ami tovább rontotta a fiatal császárné és anyósa addig sem harmonikus kapcsolatát.

Erzsébet fokozatosan elszigetelődött a bécsi udvarban, a folyamatos konfliktusok pedig nem csak mentálisan, hanem fizikailag is megviselték. Hogy helyreálljon egészsége, orvosai – akik nem tudták pontosan diagnosztizálni vélhetően lelki eredetű betegségét – pihenés céljából a Földközi tengeri Madeira szigetére küldték. Az ott töltött öt hónap alatt egészsége és kedélyállapota jelentősen javult, Bécsbe való visszatérésekor azonban tünetei újból jelentkeztek. Újabb korfui, velencei, Bad Kissingen-i és possenhofeni tartózkodás után 1862 nyarán tért csak vissza Bécsbe.

Az udvarban betöltött szerepe – ekkoriban kibontakozó szépségének és főként egyre határozottabb fellépésének köszönhetően – a hatvanas évek első felében jelentősen megerősödött. 1865-ben eredményesen lépett fel, amikor a trónörökösnél alkalmazott szigorú, katonai nevelés már az érzékeny, intellektuális érdeklődésű kisfiú egészségét és életét veszélyeztette. Miután minden más eszköz hatástalannak bizonyult, ultimátumot intézett a császárhoz, amelyben magának követelte Rudolf nevelésének irányítását és a saját udvartartása feletti rendelkezést. Arra az esetre, ha Ferenc József nem teljesítené kérését, kilátásba helyezte, hogy elhagyja férjét és az udvart. A császár meghátrált, hiszen egy katolikus európai nagyhatalom uralkodójaként nem engedhette meg a botrányt, ami Erzsébet távozásával járt volna. Erzsébet Rudolf kvalitásainak megfelelő nevelői és tanári gárdát állított össze fia számára. A trónörökös ennek nyomán széles látókörű, a polgári értékeket képviselő, liberális gondolkodású fiatalemberré vált. Igaz, felnőtt korában épp ezért szigetelődött el: eltérő értékrendet képviselő apjától érdemi közéleti feladatokat nem kapott, progresszív nézeteinek csak szűkebb környezetében, illetve – természetesen álnéven – az osztrák ellenzéki sajtóban adhatott hangot. Anyja közbeavatkozásáért Rudolf élete végéig hálás volt; igaz, kapcsolatuk később sem vált meghitté.

A lázadás, az udvaron belüli elkülönülés igénye valószínűleg alapvető szerepet játszott abban, hogy Erzsébet érdeklődni kezdett a magyar nemzet iránt. Ne feledjük, hogy Sisi az ötvenes évek közepén, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése utáni periódusban került a bécsi udvarba, amelynek magyarellenes hangulatát a csehekkel szimpatizáló Zsófia főhercegnő is erősítette. Erzsébet 1857-ben, férje oldalán járt először hazánkban, de intenzíven csak a hatvanas évek elején fordult Magyarország felé. Magyarul kezdett tanulni, 1864-ben magyar társalkodónőt keresett maga mellé. A legenda szerint az udvarképes – azaz az udvari szolgálat szabályai szerint megfelelő, arisztokrata származású – hölgyeket tartalmazó listán egy idegen kézzel írt név, Ferenczy Idáé is szerepelt. Állítólag ez keltette fel Erzsébet érdeklődését, aki végül a családja révén Deák Ferenccel is jó viszonyban álló fiatal kecskeméti lányt választotta maga mellé – annak ellenére, hogy Ida köznemesi származása nem lett volna elegendő ahhoz, hogy udvari szolgálatba álljon. Ferenczy Ida több, mint harminc éven át szolgálta úrnőjét, akinek egyik legközelebbi barátnőjévé vált. Élete végéig ápolta Erzsébet emlékét. Így például meghatározó szerepe volt abban, hogy 1908-ban a budai Várban, Ferenc József hozzájárulásával megnyílhatott az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum, amely egészen a II. Világháború végéig működött. Ferenczy Ida nem csak Erzsébet közvetlen bizalmasa lett, de kapcsolatai és az udvarban betöltött funkciója révén fontos szerepet játszott a császár, a császárné és a megegyezésre törekvő magyar politikai elit közötti informális kommunikációban is.

A kiegyezés előkészítésének időszaka volt Erzsébet életének egyetlen olyan periódusa, amikor intenzíven foglalkozott politikai kérdésekkel. Noha császárnéként formális beleszólása a belpolitika alakításába nem lehetett, befolyását és növekvő népszerűségét igyekezett a “magyar ügy” szolgálatába állítani. Magyarországon szívesen és lelkesen tett eleget reprezentációs és protokolláris kötelességeinek, pedig a személyiségétől idegen feladatkör alól Ausztriában általában igyekezett kibújni. A kiegyezés és annak szimbolikus záróaktusa, Ferenc József magyar királlyá, illetve Erzsébet magyar királynévé koronázása részben az ő személyes sikere is volt. A koronázásra 1867. június 8-án, a budai Mátyás templomban került sor. Erzsébet ekkor viselt magyar díszruháját a hagyomány szerint a korszak első számú párizsi divattervezője, az angol Charles Frederick Worth tervezte, akire ma az haute couture megalapítójaként tekintünk.

A kiegyezés idején, fia születése után tíz évvel Erzsébet ismét gyermeket vállalt. Egy fennmaradt versének tanúsága szerint azt remélte, hogy fiút fog szülni, aki egyszer majd a független Magyarország uralkodója lehet. Ezért is ragaszkodott hozzá, hogy gyermekét Budán szülje meg. Az újszülött végül lány lett, és bár Erzsébet igyekezett benne is elültetni a magyarok iránti rokonszenvet, Mária Valéria főhercegnő sohasem osztozott anyja rajongásában.

A királyné a kiegyezés eseménysorozatát követően nem vállalt tevékeny szerepet a közéletben, bár gesztusokat továbbá is tett. Így lerótta kegyeletét 1876-ban Deák Ferenc, 1890-ben pedig Andrássy Gyula ravatalánál. Udvari környezetébe előszeretettel választott magyarokat. Ferenc József – aki élete végéig rajongott személyiségben oly különböző feleségéért – házasságuk hátralévő harminc évében Erzsébethez írt német nyelvű leveleit minden alkalommal magyar nyelvű megszólítással (“Édes szeretett lelkem”) kezdte. A királyné minden évben hosszan időzött a gödöllői kastélyban, amelyet az uralkodópár koronázási ajándékul kapott a magyar kormánytól. Itt is hódolt lovaglás iránti szenvedélyének. Kora egyik legtehetségesebb női lovasának tartották, aki a hetvenes évek közepétől a lovassport akkori fellegvárában, Angliában, illetve Írországban tökéletesítette tudását. Bár a lovaglással a nyolcvanas évek elején egészségügyi okokból fel kell hagynia, a rendszeres, programszerű testmozgás életmódjának szerves része maradt. A lovas falkavadászatokat gyalogtúrák és otthoni edzés váltotta fel, amelyhez tudatos táplálkozás is társult. Ez utóbbiak a korszakban – különösen egy nő esetében – teljesen szokatlannak számítottak, és nagyfokú értetlenséggel találkoztak. Az Erzsébet által képviselt ideál és életmód csak jó száz évvel később, a 20. század utolsó negyedében vált népszerűvé.

A nyolcvanas években vált intenzívvé Erzsébet költői tevékenysége is. A német romantikus költő, Heinrich Heine modorában írta sokszor az udvari életet és kora társadalmát ostorozó, szatirikus költeményeit. Nem bízott a Monarchia fennmaradásában, 1890-ben úgy rendelkezett, hogy verseit hatvan évvel később juttassák el Svájca, adják ki, a bevételből pedig az Osztrák-Magyar Monarchia politikai foglyainak leszármazottai részesüljenek. Érdeklődése ezekben az években fordult az antik görög világ felé: ó- és újgörögül tanult, Korfun ógörög stílusú villát építtetett, de ott sem talált nyugalmat.

A trónörökös öngyilkossága (1889) után mentális és fizikai problémái súlyosbodtak. Élete hátralévő közel tíz évében gyászt viselt, fekete díszmagyarban jelent meg utolsó nyilvános magyarországi szereplésén, 1896-ban, a millenniumon is. Egyre kevesebbet tartózkodott a birodalomban, ideje nagy részét külföldi kúrákkal, utazásokkal töltötte. 1898 szeptemberében udvarhölgye, Sztáray Irma grófnő kíséretében Svájcot kereste fel. Szokásához híven inkognitóban utazott, ilyenkor általában a Hohenembs grófné nevet használta – Hohenembs grófja Ferenc József számos címének egyike volt. A sajtó azonban tudomást szerzett az osztrák császárné érkezéséről. A 25 éves olasz anarchista, Luigi Lucheni eredetileg Henrik Orléans-i herceg megölésére érkezett Genfbe, de mikor tervezett áldozata lemondta látogatását, a merénylő figyelme Erzsébet felé fordult. A Genfi tó partján szúrta szíven áldozatát, aki hiába volt egy európai nagyhatalom uralkodónője, a társadalmi rangnak egész életében kevés jelentőséget tulajdonított.

 

A királyné magyarországi kultusza az 1860-as évek közepétől bontakozott ki. Alapja magyarok iránti szimpátiája, különösképp az 1867-es kiegyezés létrehozásában vállalt tevékeny, a korabeli felfogás szerint meghatározó szerepe volt. Bár Erzsébet a kiegyezés után ugyan nem maradt aktív a közéletben, gyakori magyarországi tartózkodásaiban, magyar udvartartásában is a nemzet iránti vonzalom kifejeződését látták. A királyné a kiegyezés nemtőjeként, a magyarok védangyalaként jelent meg a 19. század utolsó harmadának szövegeiben. Tisztelete erőteljes vallásos színezetet is kapott. Egyrészt II. Szent Erzsébetként emlegették – a bajor föld viszonzásaként a Türingiába szakadt magyar királyi sarjért, Árpád-házi Szent Erzsébetért. Másrészt a Magyarok Nagyasszonya (Patrona Hungariae), azaz Szűz Mária, a mennyei királyné is ott szerepelt a gyakran használt megnevezések között. Az élete végén őt ért tragédiák, különösen egyetlen fia, Rudolf trónörökös öngyilkossága pedig egy további Mária-aspektussal, a Fájdalmas Anya (Mater dolorosa) képével árnyalták Erzsébet mítoszát. Erőszakos halála a mártíromság motívumával egészítette ki a maga teljességében ekkor kibontakozó kultuszt, amellyel – noha az hivatalos formát is kapott – Magyarországon az emberek nagy része személyesen is azonosult. Erzsébet máig élő magyarországi tiszteletének alapja is ez, amelyet a kommunizmus évtizedei sem halványítottak el teljesen, és amely a korszak végétől, főleg a rendszerváltás után, ismét a közbeszéd részévé vált.

Ausztria a 19. század második felében még nem igazán gondolhatott hálásan császárnéjára, hiszen Erzsébet uralkodónéi kötelességeinek szinte csak Magyarországon tett eleget. A Lajtán túl legfeljebb Európa szerte közismert szépségére lehettek büszkék. A 20. században viszont Erzsébet ausztriai mítoszához újabb elemek társultak. A császárné életét feldolgozó színmű, majd az ötvenes évek Sissi-filmjei a biedermeier korának idilljét mutatták fel a császári pár megismerkedésének romantikusra színezett, népszínműbe illő történetével. A XX. század második fele pedig olyan személyiségjegyeket fedezett fel Erzsébetben a maga számára, amelyek egy másfajta népszerűséget alapoztak meg. Az individualista, öntörvényű, sokszor társadalmi, sőt családi kötelességei ellenében is az önmegvalósítást választó, személyisége kiteljesedését művészi – esetében költői – tevékenységben, sportban, saját szépsége és teste kultuszában kereső, kora társadalmi elvárásainak megfelelni képtelen, “modern” nő képe újabb és újszerű kapcsolódási pontokat adott az ezredvég embere számára a néhai császár- és királyné személyéhez. Így az, hogy ma mit gondolunk Erzsébetről, számos, ellentmondásos elemből tevődik össze. A vonzalom és érdeklődés, amellyel a ma embere közeledik Erzsébet alakjához azonban – ha más motívumokok is határozzák meg, mint a 19. század végén –, változatlan.

 

Borovi Dániel