Andrássy-emlékmű

A budapesti Erzsébet-emlékmű pályázatát 1900-ban írták ki, felavatására mégis 32 évet kellett várni. Ez idő alatt számos kisebb Erzsébet-szobrot is felavattak a fővárosban: így Stróbl Alajos mellszobrát a János-hegyen 1906 előtt, illetve a János-hegyi kilátóban 1910-ben, Raáb Ferenc terrakotta büsztjét Csillaghegyen vagy Hermann Klotz egészalakos márványszobrát az Erzsébet Örökimádás-templomban 1908-ban. Erzsébet első egészalakos köztéri ábrázolása Budapesten azonban végül nem önálló szobor lett: a királyné figurája a Ferenc József koronázását ábrázoló domborműn kapott helyet Andrássy Gyula budapesti emlékművén. Az ábrázolás – illetve annak rekonstrukciója – ma ismét látható a Kossuth téren.

Andrássy Gyula rekonstruált lovas alakja 2015-ben tért vissza a térre; 2016-ban pedig a domborművek elhelyezésével és az elkészült emlékmű hivatalos leleplezésével ismét nyugvópontra jutott a szobor 127 évvel ezelőtt indult története. A korabeli fotók alapján újramintázott emlékmű a Parlament déli homlokzata elé került, oda, ahol eredetileg is állt az 1906-os avatástól 1945-ös, valószínűleg ideiglenesnek szánt bontásáig, amit a Batthyány és a Kossuth tér között létesítendő ideiglenes híd építése miatt rendeltek el.

1890. február 19-én, id. gróf Andrássy Gyula, egykori miniszterelnök és közös külügyminiszter halálának másnapján Tisza Kálmán miniszterelnök egy Andrássy-emlékmű létesítésére vonatkozó törvényjavaslatot terjesztett elő a képviselőházban. A javaslatot elfogadták, és szinte azonnal elkezdődött a szoborállítás előkészítése.

Az emlékművet eredetileg nem a Parlament melletti térre szánták. Zala György és Schickedanz Albert 1893-ban még úgy adta be közös tervét a szoborpályázatra, hogy a kiírásnak megfelelően az Andrássy út lezárásaként tervezett meg egy félköríves oszlopsort, középpontjában az egykori miniszterelnök lovas alakjával. A bizottság bizonytalan volt abban, hogy vajon a 30 méter átmérőjű építmény megfelelő lezárása lesz-e az Andrássy kezdeményezésére létrejött sugárútnak. Végül csak a szobrot díjazták, a tér kialakításáról pedig később terveztek határozni. A térre – ugyancsak Schickedanz és Zala tervei nyomán – végül a millenniumi emlékmű került, amely formailag az Andrássy-emlékműterv háromszoros méretűre nagyított, továbbfejlesztett verziójának tekinthető. Az Andrássy-szobor helyeként 1894-ben az épülő Parlament körüli teret jelölték ki, amely alternatív helyszínként már a pályázat megszövegezésekor is felmerült. Hosszas szakmai egyeztetés után végül a déli homlokzat előtti szabálytalan kis teret választották ki. Az elkövetkező években Zala fáradhatatlanul küzdött azért, hogy az emlékmű reprezentatívabb helyszínre, a Kossuth téri főhomlokzat középrésze elé kerüljön. Az építészszakma azonban ellenezte, hogy a főbejáratot nagyméretű szoborral zárják el. Emellett úgy vélték, hogy az épület tengelyébe állított emlékmű még jobban kihangsúlyozná azt a városrendezési hibát, hogy az Alkotmány utca ferde szögben torkollik a Kossuth térbe. Széll Kálmán miniszterelnökhöz írt, 1900-as beadványa szerint Zalának viszont épp a déli homlokzat előtt tervezett felállítással szemben voltak esztétikai kifogásai. Többek közt a Víziváros lesújtó látványával érvelt: „… mintegy a ló farkából kinőve mered [majd] az égnek a túloldali nagy gyárkémény silhouetteje és a száz meg száz egyforma ablakokkal áttört, szürke malomfal unalmas homlokzata.” Nem járt sikerrel.

A szobor ötletének megszületésétől kezdve komoly vita folyt arról, hogyan ábrázolják az egykori miniszterelnököt: „lovon vagy gyalog? Kétségkivül még élénkebb vita tárgya lesz ez, mint volt a Deák Ferenc szobortervénél az, hogy „állva vagy ülve?”. Ott az elmék a szerint foglaltak állást, a mint a kiegyezés nagy létrehozójában a »szónok«-ot vagy a »nemzet bölcsét« kivánták megörökitve látni” – írta a Fővárosi Lapok 1890-ben.

Az Andrássy-emlékmű a berlini kongresszus domborművével. Schoch Frigyes felvétele, 1906 körül.      Forrás: Fortepan

A lovas megjelenítés mellett kevés érv szólt. Magyar politikus – hacsak nem töltött be aktív katonai funkciót is – már a 19. században is csak kivételes esetben szállt munkaidőben nyeregbe. Andrássy szabadidejében szenvedélyes lovas volt, az 1848–1849-es szabadságharcban katonaként is részt vett, miniszterelnöksége idején a honvédelmi tárca élén is állt, ezek a tények azonban csak lábjegyzetek lehettek a magyar miniszterelnök és közös külügyminiszter politikai életrajzában. A 20. század emlékműszobrászatának deheroizáló, a hőst emberközelbe hozó alkotásai után ma már nem lenne elképzelhetetlen egy hobbijának hódoló miniszterelnök szobra. A 19. század azonban ebben a kérdésben még jóval konzervatívabb volt. „… egy szoborba öntendő alaknál első sorban nem az jöhet tekintetbe […], mi volt a magánkedvtelés, hanem hogy mily helyzet jellemzi leginkább ama közpálya természetét, melynek hálás elismeréséül szolgál az emlékmű. Rendesen harcias fejedelmeket, győztes hadvezéreket, lovon küzdött nagy vitézeket, szóval katonákat szoktak paripa hátán ábrázolni. Andrássy Gyula is volt katona, de csak külsőleg, rang szerint, nem pedig hivatásból és tetteknél fogva” – érvelt a lovas ábrázolás ellen a Fővárosi Lapok.

A lovasszobor mindenesetre előkelőbbnek számított, mint az álló- vagy ülőalakos, így sokak szerint jobban megfelelt volna az arisztokrata Andrássynak. A család is lovasszobor állítását szorgalmazta: Szapáry Gyula miniszterelnök megkeresésére az idősebb fiú, Tivadar válaszolt. Ma csak a válaszlevél elejét és végét ismerjük, de annyi így is kiderül belőle, hogy a család véleménye az volt, „hogy ha financziális szempontból lehetséges, a lovas szobor felelne meg leginkább [Andrássy] egyéniségének”. Az emlékbizottság 1892-ben, a pályázati kiírás megszövegezésekor végül úgy döntött, hogy a szobrászoknak 1867 és 1878 között (azaz miniszterelnöksége vagy külügyminisztersége idején) kell Andrássyt ábrázolniuk. Később arról is határoztak, hogy a kiírásban lovasszobor szerepeljen, Andrássy öltözete pedig „koronázási magyar díszruha” legyen – tehát az a díszmagyar, amit a miniszterelnök Ferenc József és Erzsébet királyné 1867-es koronázásakor viselt. Ekkor Simor János hercegprímással együtt ő helyezte fel az uralkodó fejére a koronát.

A koronázás domborműve az Andrássy-emlékművön. Schoch Frigyes felvétele, 1906 körül. Forrás: Fortepan

A koronázási díszruhával a ló is létjogosultságot nyert, hiszen Andrássy 1867-ben – hasonlóan a többi férfi résztvevőhöz – a koronázási menetben lóháton vonult a Szent György térről a Mátyás-templomba. A szobor üzenete így egyértelmű volt: a kiegyezés idejének meghatározó politikusaként jelenítette meg Andrássyt, a város pedig reprezentatív lovasszoborral gazdagodhatott.

A pályázat 1893. októberi határidejére tíz szoborterv érkezett. Zaláék mögött második helyen Gustav Eberlein, a harmadikon Stróbl Alajos végzett. Róna József és Klein Miksa művét megvételre javasolták.

A főalak valamennyi pályamű esetében megfelelt a kiírásnak. Stróbl a miniszterelnököt életképszerű gesztussal jelenítette meg: Andrássy kucsmáját lengeti. Ennek oka a Vasárnapi Ujság szerint az volt, hogy a szobor Andrássyt abban a pillanatban ábrázolta, „mikor a koronázás megtörténte után kucsmáját magasra emelve elkiáltotta magát: „Éljen a király!” Igaz, erre a valóságban nem lóháton, hanem még a szertartás részeként a Mátyás-templomban került sor. „A biráló bizottság Strobl Alajos művében szivesen elismeri a lovas alaknak könnyed üde és festői felfogását, […] mind a mellett kénytelen kimondani, hogy a főalak realisztikus felfogása ellentétben áll a talapzat csucsives stiljével” – olvasható a bírálati jegyzőkönyvben. A gótikus stílusválasztás oka az volt, hogy Stróbl a szobrot eleve nem a kijelölt helyszínre, hanem a Parlament homlokzata elé szánta. A Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönyének kritikusa is utal a talapzat és a szobor közötti feszültségre: „Úgyszólván egy gótikus síremléken mint talapzaton nyugtalankodik és kapar Andrássy lova.”

Az Andrássy-emlékmű pályatervein szereplő allegorikus alakok és csoportok leggyakrabban a kiegyezést és Boszniának az Osztrák–Magyar Monarchia katonai ellenőrzése alá vonását idézték meg, utóbbit gyakran az erről határozó 1878-as berlini kongresszus ábrázolásával. Ezen Andrássy mint a Monarchia külügyminisztere vett részt.

A koronázás rekonstruált domborműve. Fotó: Borovi Dániel, 2016

Róna a főalakhoz többek közt a gróf figurája felé babérkoszorút felnyújtó Budapest allegóriáját társította.  Így Andrássyt – a pályázók között egyedül – mint a főváros fejlesztőjét is megörökítette volna. A hátsó oldalra sajátos kiegyezés-allegória került. Róna 1929-es visszaemlékezése szerint „hátul egy osztrák és egy magyar ember fognak kezet s fölöttük egy szárnyas géniusz lebeg áldóan… És a sziklából buzog a forró víz, mint a nemzeti fejlődés és az új erő szimbóluma.” A szobrász tehát a pályázati kiírásnak megfelelően az artézi kutat is beépítette kompozíciójába. „Az emlékmű hátsó lapján egymással kezet fogó attila és frakk igazán mosolyra kényszerít” – írta a Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönye. A kritika oka valószínűleg az volt, hogy míg a két birodalomrész kibékülése allegorikus alakokkal ábrázolva az 1890-es években akár monumentális formában is lehetséges lett volna, addig Róna kortársi alakokkal, egyfajta „reális allegóriaként” jelenítette meg azt.

Noha Zala emlékműterve a pályázat megnyerésétől a megvalósulásig jelentős átalakuláson ment át – módosult a talapzat (ezt végül Foerk Ernő tervezte), változott a domborművek formája és mérete –, az alkotás programja változatlan maradt. A két dombormű 1904-re, illetve 1905-re készült el. Az emlékmű végrehajtó bizottságának felkérésére a Tudományos Akadémia a „Királyát szolgálva adott súlyt a magyar nemzet szavának a világ tanácsában mint a monarchia külügyminisztere a berlini congressuson” szöveget javasolta a dombormű alá. Végül azonban sem ezt, sem a koronázás alá tervezett feliratot nem vésték fel. Hozzá kell tenni azonban, hogy Bosznia okkupációját a Monarchiában nem fogadta általános lelkesedés, és annak belpolitikai következményei vezettek Andrássy lemondásához is.

A koronázás jelenetén az ábrázolás hangsúlyos szereplője Erzsébet királyné és Deák Ferenc is. Erzsébet megjelenítése nem meglepő: kivételes módon a királlyal egy napon koronázták meg, emellett a kor közgondolkodásában és – már életében formálódó – mítoszában meghatározó szerepet tulajdonítottak neki a kiegyezés létrehozásában. „S végre is megelégelé a népek Istene a magyar nemzet kínszenvedését” – írja például a koronázás 25. évfordulójára kiadott emlékkönyvek egyike az abszolutizmus éveiről. „Elküldé védangyalát. […] ő, a felséges asszony lőn nemzetünk védangyalává.” Alakjának ilyen hangsúlyos szerepeltetése azonban esetünkben az emlékbizottság közbeavatkozásának is köszönhető. Az 1905. március 21-i ülésen elégedetten szemlélték a domborművet, „csupán Erzsébet királyné alakjára nézve jegyzik meg többen, hogy bár a távolság jelzésére, a melyben ezen alak a többi alaktól fel van tüntetve teljesen indokolt, hogy kisebb méretben legyen kidolgozva, mégis a mintán túlságosan kis méretben szerepel, mintegy magára hagyatottnak látszik s úgyszólván egészen eltünik és mellékes alakká törpül. A bizottság ennek alapján abban állapodik meg, hogy a királyné alakja némileg megnagyobbítandó.” Az Erzsébet-portré megformálásában erősen emlékeztet Zala 1897-es mellszobrára. A művész a Magyar Államvasutak megbízásából, a Keleti pályaudvar királyi váróterme számára mintázta meg a királyi pár mellszobrát. Ferenc József saját büsztjéhez két alkalommal személyesen ült modellt.  Erzsébetet viszont a szobrász „díszmagyarban, viruló egészségben és ifjuságban, az 1867-iki arczkép [azaz Emil Rabending 1866-os, magyar díszruhás fotósorozata – B. D.] alapján” ábrázolta. Ez a típus – sok esetben konkrétan Zala büsztjének bronz vagy márvány példánya – a királyné halála után a magyarországi Erzsébet-emlékművek legjellemzőbb, a kisebb vidéki szobrok esetében (például Veszprém, Cece, Kaposvár, Arad) általános megoldásává vált.

 Zala György Erzsébet és Ferenc József mellszobra az 1900-as Párizsi Világkiállítás magyar képzőművészeti kiállításán

Deák megjelenítése első pillantásra meglepőnek tűnik, hiszen nem vett részt a szertartáson. A későbbi értékelésekben Deáknak a századfordulós koronázás-jeleneteken való ábrázolását többször történelemhamisításként értelmezték. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy ezek az ábrázolások a narratív formában nehezen megjeleníthető kiegyezés allegóriái is, hiszen a szertartás az alkotmányosság visszaállításának záróaktusa is volt. Deák a koronázást megjelenítő egykorú grafikákon még nincs jelen, de már életében megjelent az eseményt ábrázoló egyik korai monumentális eseményképen: Eduard von Engerth 1872-es, a budai királyi palota számára festett tablóján. Ott találjuk a millenniumi emlékművön is, ahol Ferenc József egykori figurája alatt a kapcsolódó dombormű – szintén Zala alkotása – a koronázást jelenítette meg az Andrássy-emlékművön ábrázolt jelenet tartalmi-formai sűrítményeként.

Borovi Dániel